Születésnapi beszélgetés
Ezen a nyári estén a Sajtóház kiállítóterme egyre több vendéget fogad. Barátok, kollégák, családtagok nézegetik a falakra akasztott képeket, majd gratulálnak a kiállító művésznek. A vernisszázs főszereplője A. Bak Péter festőművész.
– Gratulálok, nagyon tartalmas a kiállítás. Mikor láthattuk utoljára a képeit?
– Nem is olyan régen, tán egy hónapja. A 2015-ös esztendő nekem a jubileum éve. Idén töltöm be a 65. életévemet, és 40 éve volt az első kiállításom a legendás Eötvös Klubban. A mottóm: „Nehéz dolog a festészet, hát még a művészet.” Ennek jegyében négy nagy önálló kiállítást rendezek, a Duna Múzeumban, Esztergomban, az Erzsébetligeti Színházban, itt, a MÚOSZ-ban és a lábatlani Gerenday Házban, a Magyar Festészet Napja alkalmából.
– Közismert, hogy a családban több művész is volt. Ők inspirálták?
– 1950. július 18-án születtem Baján a Vojnich-kúriában. Édesapám, P. Bak János, Janus Pannonius-díjas festőművész. Keresztapám, Rudnay Gyula, Kossuth-díjas festőművész, főiskolai tanár. Mondhatni hát, hogy már csecsemőként festékszagot szippantottam. Ennek jegyében folytattam tanulmányaimat is: Szolnokon kezdtem, aztán a fővárosban folytattam. Képzőművészeti tanulmányaim helyszínei: Képző-és Iparművészeti Szakközépiskola, Dési Huber István Szabadiskola, Ferenczy Károly Kör, ELTE Képzőművész Köre, Képzőművészeti Főiskola, Moholy-Nagy László Művészeti Stúdió, Szőnyi István Képzőművészeti Szabadiskola stb. Sokat tanultam, szinte egész életemben, de volt kiktől. A sors nagyon jó tanárokat osztott mellém. Elsősorban édesapámat, P. Bak Jánost, de mellette ott volt Fischer Ernő, Klimó Károly, Szalai Zoltán, Sváby Lajos, Kokas Ignác, Szlávik Lajos, Luzsicza Lajos, Samodai József, Lossonczy Tamás, Somogyi József.
– Családi örökség az is, hogy rendre vállal társadalmi megbízatást?
– Ezt nem mondhatnám. Ők nem voltak ilyen aktívak. Én sem kerestem soha a megbízatásokat, inkább azok kerestek meg engem. Így lettem tagja a Művészeti Alapnak, majd a jogutódjának, a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének, a Magyar Képzőművészek-és Iparművészek Szövetségének, Magyar Festők Társaságának, az Esztergomi Művészek Céhének, a Tatavölgyi Alkotók Körének, a Molnár-C. Pál Baráti Körnek, az „OLAJÁG” Keresztény Művészeti Társaságnak, a Független Magyar Szalonnak, a Muravidék Baráti Kör Kulturális Egyesületnek, a Művészetbarátok Egyesületének, a Magyar Újságírók Közösségének, a Magyar Újságírók Országos Szövetségének. Alapító elnöke vagyok a Zuglói Képzőművészek Társaságának, amely most 15 éves, és az ART 16 Művész Csoportnak. 2000-2003 között elnöke voltam a Corvin Művészklubnak. 2010-től választott elnöke vagyok a Rudnay Gyula Társaságnak, amely most 20 éves. A Művészetbarátok Egyesületének régóta tagja vagyok, és különböző tisztségeket töltöttem be. Jelenleg a Művészeti Tanács megválasztott tagja vagyok.
– Hogy tud ennyi megbízatás mellett festeni is, hiszen művei ott vannak a legjelentősebb közgyűjteményekben, festőművészi tevékenységét több díj is fémjelzi, írói munkásságát pedig szintén több kitüntetéssel értékelték.
– Nem panaszkodhatom, valóban sok elismerést kaptam. Egy festőművésznek az a legfontosabb elismerés, hogy hol láthatók a képei, hány emberhez jut el üzenete. Nos, ebből a szempontból „jól állok”, hiszen alkotásaim jelen vannak a kiskőrösi Petőfi Múzeumban, a Ganz Villamossági Művekben, a Kereskedelmi és Iparkamarában, a Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeumban, a Hatvani Galériában, a Kecskeméti és a Szombathelyi Képtárban. De azokban az alkotótáborokban és művésztelepeken is, ahol dolgoztam, például a Lakiteleki Népfőiskolán, a Gáborjáni, Biharkeresztesi és Mezőmadarasi, valamint a Zebegényi Művésztelepen, a Szolnok-Alcsiszigeti, Ágneslaki, Aranyosapáti Alkotóházban. 1990-től visszatérő lakója vagyok a Kecskeméti Alkotóháznak. 10 éve alapítottam és vezetem nyaranta a Lábatlani Művésztelepet.
– Azt nem is kérdezem, hogy hány helyen állította ki festményeit, hisz’ biztos, hogy hazánkban szinte mindenütt. De volt-e valami rangos külföldi bemutatkozása?
– Hogyne. Az egyik legnagyobb megtiszteltetés akkor ért, amikor 1986-ban meghívást kaptam a „Magyar Művészek Kaliforniában” című kiállításon való részvételre, Los Angelesbe. 1988-ban pedig kiállításom volt Dubaiban és Londonban. Több kiállítási díjat is elnyertem és 2003-ban megkaptam a Corvin Művészeti Érmet.
– De azt kevesen tudják Önről, hogy show- műsorokban is részt vesz.
– A 2006-2009 között működött „Zuglói Esték” kulturális beszélgetős műsor kitalálója, szervezője és műsorvezetője voltam. A Magyarok Házában egy évig csináltam – dr. Szíj Rezső irodalomtörténésszel együtt – képzőművészeti, irodalmi műsort. Ám az utóbbi években egyre több időt szentelek az írásnak. Különböző sajtóorgánumokban műkritikákat, kiállítási kritikákat, megemlékezéseket, portrékat írok és jelentetek meg. Kismonográfiát írtam P. Bak János festőművész életútjáról „Pázmándhegytől Budapestig”címmel, amit a Művészetbarátok Egyesületében is bemutattam. Több művészfüzetem is megjelent, művészcsoportokról, művészeti társaságokról, Kossuth és Munkácsy-díjasokról. Írói tevékenységemért 2014-ben megkaptam a Petőfi Sándor Sajtószabadság-díjat, és a Magyar Toll Alapítvány Petőfi Sándor Emléklapját.
– Látva színpompás képeit, s hallva gazdag életútját, mit is kívánhatnék mást, mint boldog születésnapot és további jó egészséget és energiát, hogy folytatni tudja ezt a csodálatos hivatást.
-dunay-
Ez a cikkem, amely megjelent az Esztergom és Vidéke lapban. Olvasható a többi cikkemmel együtt az EVID.hu online felületen az interneten.
Ennyit tudtam tenni a Nemzetőrség művészeti tanácsadójaként. Találkoztam Simorka Sándor szobrászművész barátommal, aki a Nemzetőr szobrát készíti kőből. Mondtam neki, hogy adjon bele apait-anyait, mert a bemutatott terven nem sok látszott. Kitűnő szobrász, szerintem jól megfogja csinálni-remélem. Készülök a szokásos 1956-os kiállításunkra a XVI. kerületi Erzsébetligeti Színházban. Jó lenne egy kis pénz hozzá (meghívó, postázás, benzin, büfé). A 21.975.-ft-os nyugdíjamból nem tudom az egészet finanszírozni. A tavalyi kiállításhoz sem kaptam a Nemzetőrségtől pénzt! Azért ezen el kellene gondolkozni, hogy rendjén van ez így? Erről a kiállításról is tudnék szép cikket írni.Lassan gondolkodni kéne a jövő évi 60. évfordulóra rendezendő kiállításról, hogy meglegyen az anyagi fedezete, és hogyan legyen bonyolítva. Pénz nélkül ma már nem lehet kiállításokat rendezni. Senki nem akar ilyen feltételekkel részt venni. Sajnos ilyen lett a világ, és ezt tudomásul kell vennünk.
Üdvözlettel:
Péter
Nagy Imre és mártírtársai újratemetésének emléknapján, június 16-án az 1956 Magyar Nemzetőrség Tóth Ilona zászlóalja, a Politikai Foglyok Országos Szövetségének (POFOSZ) XVI. Kerületi Szervezete és az ART 16 Művész Csoport Egyesület tagjai, tisztségviselői, közösen mentek végig a Történelmi Emlékezés Útján. Felkeresték a Budapesti Gazdasági Főiskola Külkereskedelmi Kara épületének falán elhelyezett Nagy Imre emléktáblát, a Kistarcsai Internáló Tábor egykori falán elhelyezett emléktáblát, a csömöri Gloria Victis Emlékművet, amely a kommunizmus 100 millió áldozatának mementója és Tóth Ilona árpádföldi mellszobrát is.
Nagy Imre emléktáblájánál A. Bak Péter Corvin-díjas festőművész, Petőfi-díjas művészeti író, az ART 16 Művész Csoport elnöke emlékezett, és felidézte az akkori idők történelmi eseményeit. 57 éve, 1958. június 9. és 15. között zajlott le Budapesten Nagy Imre és társai pere, amelynek nyomán a forradalom miniszterelnökét két társával együtt kivégezték. Az 1956 utáni megtorlások kérdése az ügyészség súlyos kudarcával végződött Biszku-ügy miatt máig téma Magyarországon. A megtorlás első áldozata a miskolci Soltész József cipész lett, akit 1956. december 13-án fogtak el és december 16-án kivégeztek. A megtorlás utolsó áldozatai: Kovács Lajos, Hámosi István és Nickelsburg László, a Baross téri felkelőcsoport tagjai. Őket 1961. augusztus 26-án végezték ki.
Nagy Imre (1896. VI. 7 – 1958. VI. 16.) a Magyar Népköztársaság Minisztertanácsának 5. elnöke 1956. október 24. és november 12. között. Gyermeke, Nagy Erzsébet (1927-2008) újságíró. Nagy Imre elődje Hegedűs András, utódja Kádár János. A forradalom leverését (árulás, szovjet fegyveres túlerő) követően Nagy Imre a családjával és társaival a jugoszláv nagykövetségen keresett és kapott menedéket, ahonnan 1956. november 22-én Kádár János – miután személyesen garantálta biztonságukat és büntetlenségüket – kicsalta őket. Megszegve a jugoszlávokkal történt megállapodást, Nagy Imrét hazatérés közben elrabolták, autóbusszal a mátyásföldi szovjet laktanyába vitték (az épület ma a Budapesti Gazdasági Főiskola Külkereskedelmi Karához tartozik), majd családjával együtt a mátyásföldi repülőtérről a romániai Snagovba szállították, ahol házi őrizetben tartották. Tudjuk ma már azt is, hogy Nagy Imrééket a nemzetközi menedékjog lábbal tiprásával, 1957 késő nyarán Rajnai Sándor ávós ezredes tartóztatta le Romániában. A magas rangú és oroszul tökéletesen beszélő főtiszt az MVD utasítását hajtotta végre. A repülőgép, amely a foglyokat Romániából Magyarországra szállította, szovjet katonai gép volt, kísérőként a szovjet titkosrendőrség tisztjei ültek benne. A gépben a megbilincselt Nagy Imre és a többi fogoly szemére fekete, úgynevezett hegesztő szemüveget tettek. A Belügyminisztérium 1957. augusztus 10-én készítette el a Nagy Imre-per vádiratát. Augusztus 26-án Moszkvában Biszku Béla belügyminiszter egyeztette a vádiratot és az ítéleteket Andropovval és más szovjet vezetőkkel. Budapesten a Gyorskocsi utcai fogdában tartották őrizetben. Dr. Radó Zoltán utóda, az 1958. júniusi tárgyalás bírósági elnöke dr. Vida Ferenc volt, aki kihirdette a Legfelső Bíróság Népbírósági Tanácsának ítéletét a Népköztársaság nevében. „Nagy Imre elsőrendű vádlott, aki 1896-ban Kaposváron született, apja Nagy József, anyja Szabó Rozália, nős, Égető Máriával, egy felnőtt gyermeke van, egyetemi tanár, havi jövedelme 3600.-ft nyugdíj, vagyontalan, büntetlen előéletű, magyar állampolgár, Budapest, Orsó utca 43. szám alatti lakos, bűnös: a népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedés vezetésében elkövetett bűntettben, valamint hazaárulás büntettében, és ezért őt a Népbírósági Tanács halálra, valamint teljes vagyonelkobzásra ítéli.”
Ítélethirdetés után elsőnek a halálraítélteket vezették el. A zárkában összeszedték a személyes holmijaikat, azután a rabomobil és a kísérő kocsik kigördültek a Fő utcai börtön kapuján. Meleg nyári délután volt. Még sütött a nap. Budapest utcái tele voltak békés járókelőkkel. Akik mellett a fekete autók elsuhantak, nem is sejthették, hogy Magyarország miniszterelnökét, honvédelmi miniszterét és egy alig 40 éves, kivételes tehetségű újságírót visznek bennük a halál felé. A foglyokat a Gyűjtőfogházba szállították. A kivégzés helyéül az úgynevezett Kisfogház (Kozma utca 13.) udvara volt kijelölve (ma ez is emlékhely). A Gyűjtőfogházhoz tartozó Kozma utcai börtönben aznap reggel a rabokat nem vitték munkára. Az ablakon való kinézést megtiltották. Bebádogoztak minden ablakot. Az ítéletet 1958. június 16-án reggel 5 óra 9 perckor végre is hajtották, akasztással. Nagy Imre holttestét a néhány méterre lévő sétálóudvaron ásták el. A betemetett gödörre ócska bútorokat tettek álcázásként. A börtön felújítása miatt 1961. február 24-én titokban kiásták, köréje kátránypapírt drótoztak, és lovaskocsival hajnalban átvitték a szomszédos Új Köztemető 301-es parcellájába, ahol hamis név alatt (Borbíró Piroska fedőnéven) jeltelen gödörbe, arccal a lefelé, ismét elásták. A temetőnek ez a része az Állatkert részére szolgált dögtemető volt. Nagy Imre halála világszerte nagy felháborodást keltett. 1989 tavaszán az Ő és a vele együtt kivégzett társainak (Maléter Pál, Gimes Miklós) holttestét felkutatták, exhumálták. 1989. június 16-án a budapesti Hősök terén több százezres tömeg előtt rendezett ünnepélyes szertartáson felravatalozták – Orbán Viktor mondott emlékezetes beszédet –, majd országos gyász közepette újratemették a 301-es parcellában, miközben 235 kivégzett nevét olvasták fel. A Legfelsőbb Bíróság július 6-án hivatalosan is rehabilitálta az áldozatokat. Ugyanezen a napon halt meg a halálos ítéleteket jóváhagyó Kádár János. Nagy Imrére való emlékezését A. Bak Péter,- aki a POFOSZ Komárom-Esztergom megyei elnökségének, Budapest XVI. Kerületi Szervezetének tagja, Budapest IV. Kerületi Szervezetének elnökhelyettese, a Magyar Vidék Országos 56-os Szervezet megyei elnöke, az 1956-os Magyar Szabadságharcosok Világszövetsége Ácsi Régiójának elnökségi tagja, az 1956 Magyar Nemzetőrség művészeti főtanácsadója,- a következő mondatokkal zárta. Arany János írta a halálával „éltető eszmévé finomult” Széchenyiről, hogy „nőttön nő tiszta fénye, amint időben, térben távozik.” Nem hinném, hogy szónokias túlzás vagy lírai dagályosság, ha azt mondom: áll ez Nagy Imrére, mártírtársaira és az ’56-os forradalomra is. Hangot adhatunk annak a meggyőződésünknek, hogy Nagy Imre és 1956 el fogja nyerni egyszer Magyarországon is igaz értékelését. Az emléktáblát 1991. november 22-én, a fogvatartás 35. évfordulóján helyezte el a XVI. Kerületi Önkormányzat a főiskola falán, amelynek szövege: „Ebben az épületben tartották fogva 1956. november 22-én Nagy Imre miniszterelnököt és a forradalomban résztvevő társait a szovjet hatóságok. Innen hurcolták őket Romániába.” Nagy Imre első hazai szobrát 1996. június 6-án avatták fel Budapest V. kerületében, a Vértanúk terén. Varga Tamás szobrászművész alkotása. A szobor történetesen éppen az 1919-es vörösterror áldozatainak 1949-ben lerombolt emlékművének helyén áll. A. Bak Péter megemlékezését követően Baranyi László színművész mondott verset, majd Kovács Péter kerületi polgármester, volt országgyűlési képviselő helyezte el az emlékezés, a tiszteletadás koszorúját.
A Kistarcsai Internáló Tábornál Helmeczy György, az 1956 Magyar Nemzetőrség katonai szakértője emlékezett. Felidézte a tábor (börtön) múltját, működését, és azt a tényt, hogy ide bírósági végzés nélkül is bárki bekerülhetett, akár egy apró rendszerellenes megjegyzésért. A fogva tartottakkal embertelenül bántak, nem is tekintették őket embernek, elszámolni sem kellett velük. Az őrök, a foglárok, kiélhették szadista hajlamaikat, kínozták, megalázták, vagy kedvük szerint agyonverték az internáltakat. A jogaiktól, az alapvető emberi joguktól és vagyonuktól megfosztott emberek egész életre szóló lelki sérülést szenvedtek, sokan pedig nem is élték túl az internálást. Azokkal a „szerencsésekkel”, akik élve kiszabadultak a pokolból, aláírattak egy nyilatkozatot, hogy soha, sehol, senkinek nem beszélnek a történtekről, mert különben visszakerülnek családostól. Természetesen a házukban, a lakásukban már az állampárt funkcionáriusai laktak. Többeket csak azért internáltak, hogy a vagyonukat, jó helyen lévő értékes lakásukat, villájukat megszerezzék. Ezek, vagy leszármazottuk, ma is ott laknak. Az Internáló Tábor falánál lévő emlékhelyen Andrásfay Szerencse Ödön nemzetőr, költő mondta el vádirat-költeményét. Az emlékezés virágait Pető Dénes, az 1956 Magyar Nemzetőrség Tóth Ilona zászlóaljának parancsnoka helyezte el.
Az Emlékezés Útjának harmadik állomása a csömöri temető mellett álló Gloria Victis Emlékmű volt. Az emlékmű egyik félköríve az 1956-os forradalom, és az azt követő megtorlás, a másik félkörív pedig a kommunizmus összes áldozatára emlékezteti az utókort, függetlenül attól, hogy a világ melyik pontján ölte meg őket a diktatúra. Pető Dénes bevezető mondatai után dr. Szigeti Mihály Antal, a Gloria Victis Alapítvány kurátora beszélt az emlékhely létrejöttének történetéről. Fontosnak tartották megvalósítani azt az igényt és történelmi igazságot, hogy ha a náci ideológia holokauszt áldozatainak vannak emlékhelyei, akkor a kommunista ideológia 100 millió áldozatának is kell lennie. A Gloria Victis Emlékmű az 1956-os Magyar Forradalom és Szabadságharc 50. évfordulójára készült el, és felavatásának fővédnöke Orbán Viktor miniszterelnök volt. A megemlékezés után Baranyi László színművész nagyszerű tolmácsolásában elhangzott Gérecz Attila: Karácsonyi ének a börtönben (Márianosztra, 1955. december) című költeménye.
A Történelmi Emlékezés Útja Árpádföldön, Tóth Ilona életnagyságú mellszobránál ért véget. Palla László, a POFOSZ XVI. kerületi elnöke emlékezett a koncepciós perben halálra ítélt és felakasztott orvostanhallgató, kerületi lakos, rövid életéről. A szobrot – politikai okokból – évekig nem lehetett közterületen felállítani, így Laki Károly Kalitka utcai házának kertjében került elhelyezésre, ami zarándokhellyé vált. A Himnusz és a Szózat eléneklése után Palla László, Pető Dénes és Máriássy György helyezte el az emlékezés koszorúját.
Az Országgyűlés alelnöke, Lezsák Sándor, Nagy Imre mártír miniszterelnök és társai kivégzésének 57. és újratemetésének 26. évfordulóján az Országgyűlésben azt mondta: 1989-ben ezen a napon 1956 igazsága és szellemisége kiszabadult a meghamisított történelem és a megtorlás bírósági ítéletek lapjairól, és a magyarok mindig készen álltak az összefogásra. Gulyás Gergely (Fidesz) törvényalkotásért felelős alelnök hangoztatta: főhajtást érdemel Nagy Imre példája, aki élete árán is hazáját és nemzetét választotta. Hozzátette: példája bizonyítja, a Saulusból Paulusszá válás akkor lehet maradandóan hiteles, „ha a bűnt nem csupán bűnbocsánat, hanem megigazulás is követi.”
Bak Péter
